Itt a következő rész, fogadjátok sok szeretettel :) - A.
Az élet nem habos torta, és ha ebben nem lettem volna biztos, hát akkor az első táncpróba után nyilvánvalóvá vált. A többi táncos mind valami puccos tánciskolából jött, a legmenőbb cuccokban villogott és affektálva beszélt - nemtől függetlenül. A próba végére kiborultam, legszívesebben mindenkit megfojtottam volna egy pohár vízben, vagy egy kanálnyiban. Idegesített a felsőbbrendűség-érzetük, pedig ők is pontosan olyanok voltak, mint minden mai fiatal: el se tudják képzelni az életüket pia, parti és internet nélkül. Attól, mert anyuci és apuci legális vagy kétes ügyletekkel megszedték magukat, még nem kellene úgy viselkedniük, mintha ők lennének az atyaúristen. Csak fiatalok 16 és 25 év között, nem több.
Ahogy hazaértem levágtam magam az ágyamra és csukott szemmel próbáltam egy kicsit pihenni. Megpróbáltam kizárni a világ zaját a fejemből és csak magamra koncentrálni. Hamarosan meghallottam a szitáló esőt az ablakomon kopogtatni. Kinyitottam és kinéztem az utcára. Bár még csak szemerkélt már rengeteg esernyő előkerült, mindenki a közeledő vihar elől menekült. Nagyot szippantottam, orromat megtöltötte a hűsítő eső illata. Halványan elmosolyodtam, kiűztem a fejemből minden zavaró gondolatot és egyedül maradtam a természettel.
Már kicsi koromban is imádtam az eső illatát, de ez az érzés az évek múltával egyre erősödött. Különös kötődést éreztem hozzá, de sosem tudtam, hogy miért. Ha esett, nyugodt voltam, megfeledkeztem minden rosszról és lehetőségem nyílt egy kicsit magammal törődni. Az eső elmosta a szüleimmel történt balhékat, a sulis gondokat, mindent. Ha esetleg nem érte el azt az érzést, amire vágytam rátettem még egy lapáttal és futni indultam. Mint most is. Mivel a próba után nem öltöztem még át, így a melegítőmben indultam útnak.
Az eső egyre hevesebben mosta az arcomat, de nem törődtem vele. A hajam az arcomhoz tapadt, vizes ruháim felvették az alakomat, a viseltes edzőcipőm orrán befolyt a víz, amikor átvágtam egy pocsolyán. Teljesen átáztam, de nem álltam meg. El akartam felejteni az egész napomat, a borzalmas próbát, az idegesítő táncosokat és a szobám magányos csendjét. Hiányoztak a barátaim, pedig még csak nem olyan rég váltunk el. Sajnáltam, hogy nem értették meg, hogy mennyire fontos lenne nekem ez az egész. Tisztában vannak a körülményeimmel, hisz ők is hasonló életszínvonalon élnek. Tudják, hogy rengeteg problémával kell megküzdenem, melynek csak elenyésző része oldható meg vasakarattal, de pénz nélkül. A legtöbb dologhoz azonban pénzre van szükségem, de az utcai táncolás nem egy kifizetődő meló. Persze a társaság elsőosztályú, a hangulat fergeteges, de ebből sajnos nem lehet megélni, bármilyen keményen küzd is az ember. Kellett nekem egy munka, ami ha nem is milliókat fizet, de azért valamennyi pénz csak csurran-cseppen.
Ha ők szerettek volna jelentkezni és táncolni - ahogy most én tettem, - akkor azt hiszem támogattam volna őket. Hisz ezért vagyunk barátok, nem?! Hogy a másik mellett álljunk, hozzon az illető bármilyen döntés. Egy jó barát segít a bajban, tanácsot ad, de nem mondja meg, hogy mit csinálhatsz és mit nem. Az én barátaim ezt tették. Nagyon rosszul esett, hogy nem bíztak bennem, hogy nem értették meg az indokaimat. Ismerik az álmaimat, ismernek engem, mégsem álltak ki mellettem. Könnyebbnek találták a búcsút, csak elmenekültek a nehézségek elől. Bazári majomnak gondolnak, csak azért, mert hamarosan minden héten a tv-ben fogok szerepelni, egy világhírű tehetségkutató magyar verziójának háttértáncosaként.
Szinte észre se vettem, hogy az eső elállt, annyira elmerültem a gondolataimban. Amikor már alig álltam a lábamon a kimerültségtől elindultam hazafelé, ám ezúttal nem futottam. Szerettem volna átgondolni ezt az egész táncosdit. A futás lenyugtatott, de a gondjaim nem múltak el egyszerre. A barátaim még mindig hiányoztak, a többi táncos még mindig ugyanolyan idegesítően fog viselkedni én pedig nem lettem gazdagabb, nem lettem népszerű, nem lettem olyan, akivel szívesen barátkoznak. Önmagam maradtam.
Nem messze a házunktól pergős dallam hangja ütötte meg fülemet. Észrevétlenül irányt változtattam, a zene vonzott, a lábam magától indult el az egyre hangosodó hang irányába. A sarkon befordulva ismerős kép tárult elém. A padka mentén egy ezer éves autóból dübörgött a zene, az utca teljes széltében pedig fiatalok táncoltak. Nem volt koreográfiájuk, nem volt csillogó ruhájuk, nem kaptak érte egy forintot. De az arcukra kiülő boldogság egyértelművé tette, imádják csinálni, ez az életük. A torkom elszorult, ahogy magamra gondoltam. Vajon én is ilyen voltam valamikor korábban? Mert abban biztos voltam, hogy jelenleg nem nyújthattam valami csodálatos látványt: a megázott, szakadt lány, akit lassan elnyel az önsajnálat.
- Ismerős? - hallottam meg egy hangot a vállam felett. Megfordultam és Roli állt mögöttem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Igazából abban sem voltam biztos, hogy mit éreztem. A hiányuk szép lassan felemésztett, de nagyon szerettem volna az X Faktorban helyt állni.
- Én... Izé... - egyetlen értelmes mondat nem hagyta el a számat.
- Csak futott a szakadó esőben és az életeden gondolkoztál - mondta, inkább kijelentve mintsem kérdezve.
- Ismersz - a földet kezdtem pásztázni, nem szerettem volna, ha kiolvassa az érzéseimet a tekintetemből. - Azt hiszem most megyek, majd még találkozunk
