1. rész - Minden most kezdődik el

Sziasztok, itt az első rész, jó olvasást! :) Anett

Elérkezett a nagy nap. Pár napja kaptam meg az értesítést a válogató pontos helyszínéről és az időpontjáról. Mert igen, végül jelentkeztem az X Faktorba háttértáncosnak. Nem volt könnyű meghozni a döntést, de elhatároztam magam. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy lehessen belőlem valaki, hogy az életemet ne a nyomor és a keserűség jelzőkkel illethessem. Szükségem van valami pluszra, valami többre, valami másra. 

A döntésemmel nem arattam osztatlan sikert. Napok óta egyedül ücsörgök a lepukkant lakásunkban, ugyanis odakint, az utcán szinte senki nem áll velem szóba. Azok, akiket a barátaimnak hittem, akikkel minden titkomat megosztottam, akik többet jelentettek mindennél a világon a számomra, egyszerűen elhagytak. Azt mondták, hogy a csapatot a közös életút, a hasonló körülmények, az ugyanolyan pocsék kilátások tartják össze és nincs szükségük egy bazári majomra közéjük. Ez lennék én... Hiába bizonygattam nekik, hogy semmit sem változnék, nem hitték el. Ezerszer elmondtam nekik, attól még hogy ki szeretném próbálni magam nem leszek valami elkényeztetett kis picsa. De ők addigra már régen leírtak. Számukra már nem vagyok több, csak egy régi ismerős idegen.

Ezen a reggelen lázasan kutakodtam a dohos szekrényem mélyén. Hiába kerestem, egyetlen elfogadható göncöt sem találtam, amiről ne sikítana: csóró vagyok és a világ kivetettje. Ezekben a pillanatokban megtelt a szívem gyűlölettel. Utáltam a szüleim elcseszettségét, az állítólagos barátaim hozzáállását ehhez az egészhez és önmagamat azért, mert semmire sem vagyok képes. Egy barna melegítőnadrággal és egy fekete pántos toppal a kezemben rogytam le az ágyamra, ahogy megrohantak az emlékképek.

Idegesen ácsorogtam az iskola hatalmas tornatermének kellős közepén. Több száz szempár bámult rám a pálya széléről és a lelátókról. Mindössze hét éves voltam.- Már akkor is imádtam táncolni, bár elég gyatra volt a mozgásom. Hiába küzdöttem, hogy bekerüljek az általános iskolás tánccsapatba, nem voltam elég jó nekik. Elkeseredettségemben végzetes lépésre szántam el magam. 

Belopóztam az iskola stúdiójába és magamra zártam az ajtót, természetesen belülről. A sokadik próbálkozásra sikerült életet lehelnem a ketyerékbe, majd nagy nehezen bekapcsoltam a mikrofont és beleszóltam.

Halkan beszéltem, hangom remegett, féltem a büntetésemtől. Az akkori énemnek megfelelő stílusban elmondtam a kérésemet, miközben a stúdió ajtaján az igazgató elkezdett dörömbölni. 

- Lénácska vagyok, a második osztályból. Nagyon szeretnék benne lenni az iskolai tánccsapatban, de a buta nagyok soha nem engedik, hogy megmutassam nekik, mit tudok. Pedig profi vagyok, a földkerekség legjobb táncosa és mindenki más csak bénább és rosszabb nálam. És ezt be is fogom bizonyítani ma délután a tornateremben. Egy zseni vagyok.

Idegesen ácsorogtam az iskola hatalmas tornatermének kellős közepén. Eljött a délután és pedig készen álltam arra, hogy bebizonyítsam, igenis én vagyok a legjobb. Mindenki engem bámult, híre ment a délelőtti akciómnak az egész kerületben, egy csomóan látni akartak. 

Elkezdődött a kedvenc dalom, a Barbie Girl szólni a hangszórókból én pedig belelendültem a táncikálásba. Mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, vagyis estem keltem. Azt hittem az a menő, ha minél többször borulok fel, hisz akkor nevetett mindenki. De tévedtem.

Amikor vége lett a dalnak meghajoltam, de taps helyett csak gúnyos kacagást kaptam mindenfelől. Nem értettem az egészet, úgy gondoltam fantasztikus voltam. Az iskolai tánccsapat vezetője, egy hetedikes lány jött oda hozzám.

- Na, akkor most már táncolhatok veletek? - biztosra vettem, hogy bevesznek a csapatba, hisz nagyon jól nyomtam, legalábbis elgondolásom szerint.

- Téged? Egy ilyen kis törpikét? Aki három másodpercig se tud megmaradni a lábán állva? Te csak egy kis senki vagy, aki soha az életben nem fog megtanulni táncolni. Az előbbi mutatványoddal csak megaláztad magadat. Tényleg, tudod egyáltalán, mit jelent a megalázkodni szó? Hülye pisis....

Aznap rúgtak ki először az iskolából, egy barátommal együtt. Ő segített a zene elindításában. Attól a perctől fogva a viszonylagosan elviselhető viszonyom a szüleimmel végképp megromlott. Amikor csak lehetett, keresztbe tettem nekik, ők szintén. Nem bírtuk többé elviselni egymást. Hamar, nagyon fiatalon tapasztaltam meg, milyen érzés utálni és utálva lenni.

- Akkor romlott el minden - suttogtam, miközben próbáltam visszatartani kigördülő könnycseppjeimet. 

Annak a lánynak "hála" kezdtem el komolyan foglalkozni a tánccal, be akartam bizonyítani, igenis tudok táncolni. Akkor még csak egy naiv kis pisis voltam, akit előtte senki sem rakott úgy igazán helyre. 

Most bármikor is táncolok, felsejlenek szavai, szinte még mindig hallom, ahogy a többiek kinevettek. Ez csak arra ösztönöz, hogy még keményebben táncoljak, hogy még jobb legyek. De a kétségeket örökre belém ültette. Vajon tényleg örök szerencsétlenségre vagyok ítélve a tánc terén, ahogy azt ő anno 11 éve megmondta? Vajon tényleg soha nem lehetek egy kicsit is jó táncos?

Az arcomat szárazra töröltem és felvettem a kezemben tartott gönceimet majd elindultam a Lurdy-ház felé, ahol talán ismét lehetek valaki. Egy hely, ahol talán valóra válhatnak az álmaim, ahol száz százalékig önmagam lehetek.